Hetedik fejezet 2/2
Velsylis sziklái közt
A hangok a rengeteg mélyéről
jöttek, ők pedig futva haladtak az irányukba. Faragott oszlopok tűntek fel a
törzsek közt. Még a holdfénynél is látszott, hogy éleiket legömbölyítette már
az idő, és a csípős, téli szelek vaskarmokként tépázták meg mély barázdákat
vájva köveikbe. Alfonz magához vonta a lányt, lopakodva mentek tovább. Az
oszlopok egy romos csarnokot szegélyeztek, amiből már csak az a néhány
támpillér és egy boltozat maradt épen. A talajt vastagon borította a lehullott
törmelék. Valaha szentélyféle lehetett, néhány női alakot ábrázoló szobormaradvány,
egy-egy berepedt oltárkő és sírfedlap bontakozott ki az árnyékból az egyre
magasabbra kúszó hold narancsos fényénél.
A szél füstszagot sodort Alfonz
orrába. Az égő fa aromás illata a táboruk irányából érkezett, így érezhette meg
az idegen is. Itt lesz valahol a közelben – állapította meg magában, és még
közelebb vonta magához a lányt. Már megbánta, hogy hagyta magát rábeszélni
erre. Rossz előérezte támadt, de bízott benne, hogy csak túlzott
elővigyázatossága szól belőle.
Jillia megrángatta a karját, és
intett a fejével, hogy menjenek tovább. Egész közel, csak néhány méterre tőlük
az egyik oszlop mögül nyöszörgő hangok hallatszottak. Helyben voltak, mégis nehezére
esett megmozdulni. Látta, Jillia is habozik. Mégsem állhattak ott, míg meg nem
virrad. Alfonz mélyen beszívta a levegőt, majd megindult a hangok irányába. Néhány
lépés után egy tűzrakóhely haloványan parázsló maradványai tűntek fel. Ezüstös
füstje, mint vékony cérnaszál, tekergőzött a teliholdas ég felé.
Váratlanul megfordult a szél, és a
füstszagon túl áporodott, mosdatlan férfiszagot kavart a friss, éjszakai
levegőbe. Alfonz kénytelen volt nyelni egyet, nem akarta krákogásával magukra
vonni a figyelmet. Újabb pár lépés után egy pár kinyújtott láb tűnt fel. A
férfi nadrágja cafatokban lógott, bőrét – Alfonz még a sötét ellenére is jól
látta – mély, vörös, sebek tarkították, széleikre feketén ráalvadt a vér.
Néhány ruha, köztük egy pár cipő is, egy táska és némi élelem a földön hevert
szétszórva, a férfitől pont olyan távolságban, hogy ne érhesse el.
Itt valakit csúnyán megkínoztak –
fogta el Alfonzt a félelem, és önkéntelenül is az oszlopok tövében mélyen
megülő árnyékokat kezdte kémlelni. A legrosszabb ötlet volt, hogy idejöttek,
ezt egyre biztosabban érezte. Vissza akart fordulni, de Jilliának ütközött, aki
csak rosszallóan megrázta a fejét, majd intett, hogy folytassák az utat. A lány
elszántságát még az erdő rejtekében megbúvó esetleges veszély sem törhette le.
Kihúzta a kezét Alfonz ujjainak
szorításából, és megkerülte őt. A teknősnek már nem maradt ideje utána nyúlni.
Tenyerébe temette arcát, hogy dühödt kiáltását visszafojtsa, majd két hosszú
lépéssel a nyomába eredt.
Jillia váratlanul megállt, ahogy
megpillantotta az idegent. A férfi a támpillérhez volt kikötözve, kezét
hátracsavarták, és köteleit olyan szorosan csomózták csuklója köré, hogy a len
szálak mélyen a bőrébe vágjanak. Több helyen és több másik irányba is
kikötötték még, hogy véletlenül se szabadulhasson. Valakinek alaposan a
tyúkszemére léphetett ez az alak, hogy így elbántak vele – rázta meg Alfonz
szörnyülködve a fejét.
Csak egész lassan kerülte meg az
oszlopot, hogyha valaki mégis felbukkanna, maradjon idejük menekülni. A férfi
mellkasa csupasz volt, rajta, lábához hasonlóan mély sebek tátongtak. Jillia
egészen közel emelte fáklyáját az idegenhez, és leguggolt mellé. Alfonz hiába
is tartóztatta volna őt, nem hallgatott rá. A tűz vöröses fényénél egy türkiz
ékköves medál csillant meg, finom szemű ezüstláncon függött a férfi nyakában.
Jillia óvatosan kinyúlt érte, és megérintette. A férfi felriadt, és tekintetük
találkozott. Alfonz látta az idegen szemében a döbbenetet. Közelebb lépett ő
is, hogy Jillia mellett maradjon és megvédhesse őt. Az idegen tekintete rávetődött,
egy pillanatig villámokat látott benne cikázni, de csak élénk fantáziájának
számlájára írta.
– Add a késed! – adta ki parancsba
Jillia.
Az idegen pillantása ismét
rásiklott. Még sosem látott senki szemében ilyen bűvöletet, mint most a
férfiéban. Benyúlt a páncéljába, és bár a legszívesebben az idegen szívébe
mélyesztette volna, odanyújtotta a pengét Jilliának. A lány sietve elnyiszálta
a köteleket, majd visszaadta a kést. A férfi megmozdult, hogy felkeljen.
– Ne mocorogj, súlyosan
megsérültél! – nyomta őt vissza a vállánál fogva a lány, de a férfi egy könnyed
mozdulattal lerázta, és az oszlopnak támaszkodva felállt. Testük majdnem
összeért. Leoldotta szája elől a rongyot, és Jillia felé fordult.
– Nem olyan súlyos, mint amilyennek
látszik. Inkább a rabság a kellemetlenebb. – Hangja mélyen búgó, behízelgő
volt. – Köszönöm! – hajolt meg előtte mélyen, majd megragadta a lány kezét, és
az ajkához emelte. Jillián látszott, hogy kissé megrökönyödik, de az is, hogy
élvezi a férfi figyelmességét.
Alfonz erősen összeszorította
ajkát. Bár már rég elátkozta fogadalmát, az még mindig kötötte, és nem most,
egy vadidegen kedvéért akarta felrúgni. Arra várt, hogy a lány maga érdemelje
ki. Pedig lett volna mondanivalója – valami olyasmi, hogyha a férfi már annyira
jól van, hogy talpra tudott állni, talán magára is hagyhatnák –, de türtőztette
magát. Jillia beszélt helyette is, nyelve megeredt zavarában. Alfonzt jobban
ingerelte a lány reakciója, mint az idegen nyílt közeledése. Miután Jillia
meghívta őt a táborukba, már szemernyi kétsége sem volt, rosszul tette, hogy a
szívére hallgatott, és engedett a lány unszolásának. Vett egy mély levegőt,
megragadta Jillia kezét, és morogva megindult az erdő felé maga után vontatva
őt. A férfi sebtében összedobálta a holmijait, majd utánuk sietett.
Visszaérve táborhoz a teknős
kiterítette a pokrócát, leült rá, és a táskáját szorosan az ölébe vonta. Nem
tudott bízni abban az alakban. Közben az idegen ledobta zsákját a tűz mellé,
levetette cipőjét, majd szabadkozva a vízhez sietett, hogy rendbe tegye magát.
Jillia egy nagyobb kőre telepedett le, onnan figyelte a férfit, Alfonz pedig
őt, de hiába is vetett rá rosszalló pillantásokat, a lány meg sem érezte, olyan
elmélyülten tanulmányozta vendégük árnyékba vesző, izmos testét.
Alfonz tekintete a férfira
siklott, és dühödten méregetni kezdte őt. Nem tudta eldönteni, az zavarja-e
jobban az alakban, hogy a sérülései ellenére meglepően könnyen mozog, vagy hogy
nem tud rájönni, miféle tettel érdemelte ki azt a kegyetlen bánásmódot. A férfi
magas volt, még leguggolva is látszott rajta, milyen hosszú a lába. Hátán
megfeszültek az izmok valahányszor lehajolt, és kezét a patakba merítette. Fel
sem szisszent, ahogy tisztogatta, dörzsölte sebeit. Vére pirosra festette a
felkarjáról lecsepegő vizet.
Alfonzt megrémítette, hogy a
férfit ennyire hidegen hagyja a fájdalom. Milyen
alak lehet képes így tűrni? – futott át az agyán a kérdés. Összevont
szemöldökkel figyelte tovább. Az idegen letérdelt, és egész közel hajolt a
patak felszínéhez. Tenyerébe többször is vizet merített, először a tarkójára
majd fejére öntötte. Végül leült egy kőre, és lába szárát kezdte csutakolni.
Váratlanul kiegyenesedett, és Jillia felé fordult.
– A nevem Phalsus – mondta, és
újra belemártotta a kezét a patakba.
– Jillia. – A lány csak sokára
felelt. Túlságosan lefoglalta a férfi izmos hátának a tanulmányozása, legalábbis
Alfonz így gondolta.
– Jillia – ismételte meg sokat
sejtető mosollyal az arcán Phalsus.
Újabb két csobbanás után felállt,
majd a tűzhöz lépett. Közelebb görgetett egy nagyobb követ, és leült rá.
Kicsavarta vállig érő, sötét hajából a vizet, aztán táskája után nyúlt, és beletúrt.
Sebei mélyek voltak, de már korántsem tűntek olyan veszélyesnek, mint az erdő
sötétjében. Bőrből készült batyujából előhúzott egy fehér inget, és felvette.
Hirtelen kacagni kezdett, majd sokatmondóan Jilliára nézett.
Alfonz a lány felé kapta a fejét,
Jillia átszellemült tekintettel itta magába a férfi látványát.
– Mikor először megláttalak –
kezdett bele Phalsus –, azt hittem, csak egy gyönyörűséges látomás vagy, ami
fájdalmamat jött enyhíteni. – Jillia elmosolyodott, arcára halovány rózsák
ültek ki a férfi szavaitól. – De amint megpillantottam azt a teknősfajzatot –
bökött kékeszöld szemével Alfonz felé –, már biztosan tudtam, hogy nem csak a
képzeletem játszik velem. Ilyen rusnya alak nem szerepelhet egy olyan
látomásban, amiben te is benne vagy.
Remek! – fujtatott magában a teknős. – Rusnya ám a te üleped! Fortyogott benne a düh, de tartoztatnia
kellett magát, ha hű akart maradni esküjéhez. Márpedig Jillia milliószor többet
ért, minthogy bedőljön egy ilyen bájgúnár ugratásának.
– Alfonz nem csúf, csak egy teknős
– jegyezte meg egész halkan Jillia. Alfonz tekintete felragyogott, a lány
szavai bizakodással töltötték el.
– Ahogy te gondolod, titokzatos
hölgy – kacsintott rá a férfi.
– Titokzatos?
– Rejtélyek lengenek körül, látom
rajtad, hiába is tagadnád.
– Rendben, nem ellenkezem –
felelte Jillia mosolyogva. – De ne várd, hogy el is áruljam őket.
– Nem baj, majd kitalálom. –
Phalsus egész közel a lány elé letérdelt. Alfonz nem látta a neki háttal lévő
férfit, de el tudta képzelni a pillantását. – Meg akarom fejteni, Jillia.
Alfonz kiáltani akart: Nehogy bedőlj ennek a ficsúrnak! – de
egy hang sem jött ki a torkán. Összeszűkítette a szemét, és Phalsus tarkójának
szegezte a tekintetét. Csak remélte, lesz olyan szúrós, hogy a férfit
elriassza. Phalsus váratlan hátranézett, és hasonlóan metszően végigmérte őt.
– Mondd – fordult Jillia felé –, a
barátod mindig ilyen hallgatag?
Jillia kuncogni kezdett. – Némasági fogadalmat tett.
Alfonz keserűen felsóhajtott, túl
korán szavazott bizalmat Jilliának. Hátat fordított nekik, nem volt kedve
tovább hallgatni az évődésüket.
Éjjel nem jött álom a szemére, nem
nyugodhatott Phalsus társaságában. A férfi, hátát a sziklafalnak támasztva
bóbiskolt. Jillia a tűz másik oldalán, közelebb az ő fekhelyéhez aludt. Alfonz
halkan kioldotta táskájának csatját, majd mélyen belenyúlt. Óvatosságból a
férfira nézett, de az nem mozdult. Bízott benne, hogy valóban alszik, és nem
csak tetteti. Először arra a tűzzománc képre lelt rá, ami Eram herceget ábrázolta.
A herceg szeme továbbra is ismerősnek tűnt, de nem tudott rájönni, honnan.
Elővett egy apró erszényt is, majd a páncélja mögé csúsztatta. Serimertől
kapták, pénz volt benne az útra. Jilliának elővigyázatosságból nem szólt még
róla, és ennek most felettébb örült. Még egyszer megkotorta a holmiját. A szíve
is kihagyott, mikor ujjai ráleltek arra, amit keresett. Tenyerébe zárta, és kivette.
Egy darabig összeszorított öklét tanulmányozta, majd Jillia arcára pillantott.
Tudta pontosan, hogy Phalsus mit nézett ennyire rajta, mióta először
megpillantotta a lányt ott, a folyóparton, a kunyhóhájnál, smaragd szeme őt is
megigézte.
Kinyitotta tenyerét. Egy apró,
csillag alakú ékszer fénylett benne. Jillia lélekköve. Nem dobta el. Hogy is
lett volna képes elhajítani! Amit a lánynak mondott, csak hazugság volt, amivel
a lelkére próbált hatni. Azóta, hogy Jillia ott a folyóparton úgy faképnél
hagyta, magánál őrizgette, mint a reményt is a lelkében, hogy az a tisztaság,
amit látott a szemében nem csak hamis látomás, és egyszer majd kiérdemli a
lány, hogy visszaadja neki az ékszert.
A páncéljából egy kisszemű láncot vett elő. Mindig nála
volt, amennyire csak vissza tudott emlékezni. Talán abból az időből való, amit
már rég elfeledett. A nyakláncon egy apró foglalat függött. Úgy képzelete, egy
finoman megmunkált smaragd volt benne. Pont olyan zöld, mint a lány szeme.
Beleerősítette Jillia lélekkövét, és a nyakába akasztotta. Úgy igazította, hogy
a páncélja mögül ne látsszon ki, aztán elterült a pokrócán, a kő a szíve fölé
csúszott, így nyomta el az álom.
Reggelre Phalsus-nak és táskáiknak
is nyoma veszett. Alfonzt nem lepte meg, titkon erre számított, de ezt mégsem
vallhatta be, túl nagy őrültségnek tűnt volna saját kirablásukat kívánnia.
Akkor be kellett volna azt is ismernie, hogy féltékeny volt arra a férfira.
Jillia ismét elcsendesedett. Egykedvűen, már-már szomorúan
kullogott Alfonz mögött jócskán lemaradva tőle. A teknős a legszívesebben
megvigasztalta volna őt, hogy nem ő tehet róla, csakis Phalsus izmai a hibásak,
de inkább nem szólt. Egy ilyen férfi miatt nem fogja megszegni a fogadalmát.
Jilliának kellett kiérdemelnie azt, hogy újra beszéljen.
A frissen ébredt nap bágyadt fénye
párát vont az erdőre. A levelek közt csivitelő madarak, a kövek közt csörgedező
víz mind-mind az otthonára emlékeztették őt. Haza vágyott, de leginkább a régi
élete hiányzott. A kunyhójában éldegélve még annyival egyszerűbb volt minden.
Ahogy az első sugarak bebújtak a spaletták közé, Alfonz felkelt, citromfüves
teát készített magának, jóízűen elfogyasztotta a reggelijét, majd kitakarította
a házat, végül leült a sakktábla elé, vagy a kertben bogarászott. Vagy esetleg
átbattyogott Idohnéhoz. Egyedül élt, nem kellett alkalmazkodnia, és sosem
függött másoktól. De most vele utazott ez a learida, és ha nem is álltak szóba,
vagy Jillia nem szívlelhette őt, mégis felelősséggel tartozott azért a fiatal
lányért.
Közben az ösvény eltávolodott a
pataktól, és kiért egy széles földútra. Az úton akár egy szekér is elférhetett
volna, bár Alfonz el se tudta képzelni, hogy kerülhetne fel lovas kocsi olyan
helyre, amit még gyalog is nehéz megközelíteni. A romok, ahol azt az alakot
találták és ez a kocsiút is arra utalt, hogy ez a hely, hasonlóan a Karpys
Absínzhez, nem volt mindig ilyen elhagyatott. Legalábbis Alfonz így gondolta. Vajon milyen rég óta élhetek? – futott
át az agyán. Emlékezhetnék rá, hogy itt
mi volt azelőtt?
A fák lombja fölött egy szürke
építmény körvonalira lett figyelmes. Bár a torony elég távolinak tűnt, már most
látszott, hogy az út arrafelé visz. Alfonznak rossz előérzete támadt. Már megint. Ettől a jóstól, akit mindig
a harcos követett, ettől az ismeretlentől, aki a lelkében lakott, Alfonz
kezdett egyre inkább félni. Mindig olyankor jelentkezett, amikor az életüket
kellett megvédenie.
Régi énje, az az aggodalmas és
gyáva menekülőt kiáltott, és most ő is igazat adott neki. Le kellett térniük az
útról, és más irányból megközelíteni a várost, Anuát, ahova tartottak. Talán a
térkép is jelez más lehetőséget. Megállt, és előhúzta páncéljából az
összetekercselt papírt. Áldotta magát, hogy az este, megérzéseire hallgatva,
minden értékes holmit a táskájukból magához vett. Mutatóujjával körberajzolta
Velsylist. A szentélyt, ahol Phalsust lelték, a térkép is jelezte, de ezt az
építményt nem. Csak egy halványan elsatírozott, sötét foltot talált, mintha
valaki kitörölte volna, amit odarajzoltak előtte.
Ez semmi jót nem jelenthet!
– Jillia!
A lány addigra már hosszú
méterekkel előbb tartott. Vagy nem hallotta Alfonz kiáltását, vagy nem is akart
tudomást venni róla. A teknős csak akkor fedezte fel, hogy megszegte a
fogadalmát. Bár ez számított most a legkevésbé – az az őrült jós ott dobolt a
fejében, lassan a harcost is felébresztve, az pedig a veszély közelségét
jelezte.
Kilépett, hogy utolérje a lányt.
– Jillia, gyere, nem arra megyünk!
– mondta, mikor néhány lépés távolságba került tőle. Loholnia kellett, hogy
lépést tartson a learidával.
A lány továbbra sem figyelt rá,
ezért megragadta a karját, és megpróbálta maga felé fordítani. Ám Jillia
erőszakosan visszahúzta a kezét, és megszaporázta a lépteit. Alfonz csak egy
pillanatra látta a másik szemét: Jillia tekintete üres volt és mélyzöld,
már-már fekete.
– Jillia! – kiáltott utána ismét a
teknős, de ahelyett, hogy megállt volna, a lány futni kezdett.
Hogy az Árnyék borulna rá! Alfonz sehogy sem értette, de
bűvöletfélét sejtett a dolgok mögött. Egyre kevésbé akaródzott a torony
közelébe mennie, ám a harcos, anélkül, hogy megkérdezte volna őt, futásra
kényszerítette.
A talaj folyamatosan emelkedett,
és az erdő is megritkult és kihalttá vált. A szél, amit eddig a fák lombjai
felfogtak, hideg pofonként csapta arcon Alfonzt. A meg-megélénkülő fuvallatok
száraz füvet zizegtettek az út mentén, és fátyolszerű felhő kúszott az égre. A
teknősnek összébb húzta maga előtt a köpenyét, még a futás sem melegítette ki
annyira, hogy ne fázzon. Bár tudta, ez a reszketés a lelke mélyéről jön, és
toronyból érkező, sötét energiára felel. Biztos volt benne, a lány is érzi azt
a csábító erőt, ami a kövekből áradt.
Az Árnyék? Nem, nem lehet mégis igaza Serimernek! Pedig egyre
inkább úgy tűnt, hogy mágus állítása helytálló. Más magyaráztat nem lehetett
arra, hogy Jillia megszállott viselkedésére.
Az emelkedő tetején feltűnt a
torony bejárata, mint egy feneketlen, éhes száj, feketén tátogott. A
támpillérek túloldalán mély, fenyegető árnyék ült, mint ami arra készül, hogy
az arra járókat bekebelezze. Alfonzt, a harcost is túlharsogó pánik kerítette hatalmába.
Szívverése felgyorsult, és tudatára rátelepedett az a mindent elsöprő
menekülési ösztön.
– Jillia, könyörgöm, állj meg! –
kiáltotta el magát még egyszer, de a lányt ez sem térítette észhez. A learida
akkor ért a kapukhoz, és megtorpanás nélkül belépett rajta.
Alfonz sem gondolkodott, hogy a
lány után menjen, egyértelmű volt. Ám mikor átlépett a boltív alatt, kirázta a
hideg. A kovácsoltvas kapu maradványai a földön hevertek szanaszét. Az az erő,
ami leszakította, olyan könnyedén tehette, mintha csak papírt tépne ketté, és
ez Alfonzt megrémítette. Ugyanolyan mély árnyék ült a fal és a torony közti
zárt udvaron, mint amilyennek kívülről látszott. Pár halott fa recsegve hullatta
leveleit az átjárón keresztülsüvítő szélben, pont olyan hanggal, mint ahogy a
jégszilánkok törnek.
A teknős még látta elsuhanni
Jillia alakját a toronyba felvezető lépcső tetején. Sietve megmászta a romos
fokokat a lányt követve. A nyomás egyre nőtt a mellkasán, az ismeretlen erő,
amit már távolról is érzett, kilépett a kövekből, és minden lépésnél
hátráltatta. Vörösen örvénylő pára ereszkedett az épületre, cseppjei, mint a
méreg, a tüdejét marták minden levegővételnél. Az utolsó métereket négykézláb
tette meg.
A torony belsejében az egyetlen
fényforrás Jillia sötéten izzó aurája volt, bár inkább tűnt vibrálása a fény
teljes hiányának, mint valódi forrásának. A lány csak menetelt egy láthatatlan
cél felé, mintha nem is ebben a világban járna. Alfonz gyors léptekkel átszelte
a szobát, de még így sem sikerült őt utolérnie.
– Jillia! –
kiáltotta egyre kétségbeesettebben.
A lány válaszként természetellenes
hangon felkacagott, a falak beleremegtek. Kövek zuhantak a mélybe, és esés
közben Alfonzt vették célba. A teknősnek minden figyelmére szüksége volt, ha ki
akart térni előlük. Recsegve, ropogva sóhajtott a padló minden egyes
találattól.
Hosszú, kanyargós lépcső vezetett
egyre feljebb. Alfonz nem számolta a köröket, csak egyre kavargó feje
emlékeztette rájuk. Néhány lépcsőfordulóval feljebb fehér fényre lett figyelmes.
Megszaporázta lépteit. A sötét kövek közt egy hatalmas lyuk tátongott. A téglák
szabálytalanul szakadtak le, mintha kirobbantak volna a helyükről. A hirtelen
támadt világosság bántotta a szemét. Megtámaszkodott a falon, és kilesett a
nyíláson. A döbbenettől mozdulatlanná dermedt. Kövekből kirakott, vékony sáv
nyújtózkodott a horizont felé. Vonala, mintha csak lebegett volna a semmi
felett. Valaha erkély lehetett, a falhoz tapadva néhány darab még látszott
korlátjából. Jillia ott billegett a szélén, és a mélységet figyelte. Alfonz még
a levegőjét is benntartotta, meg ne riassza őt. A lány váratlanul
felegyenesedett, és felé fordult. Szeme vérben forgott, hosszú haját a szél
vitorlaként lebegtette háta mögött. Ajka ördögi mosolyra húzódott, ami inkább
tűnt grimasznak. Jillia most pont úgy nézett ki, mint álmában az a nő.
– Jillia,
gyere onnan, kérlek – szólt egész halkan a teknős.
A lány szája még szélesebb mosolyra
nyílt. Egy hirtelen támadt széllökés felborzolta haját, vörös tincsei
tűznyelvekként lebegtek teste körül. Fölényesen felhúzta a szemöldökét, majd
kissé oldalra dőlt, és lenézett az alatta tátongó mélységbe. Alfonz
felszisszent.
Jillia felkacagott rá válaszként.
– Nyugalom, teknős, szükségem van
erre a testre. Nem fogok újabb évezredeket várni, hogy újjászülessen.
Alfonz a falba kapaszkodva
kilépett az erkély megmaradt vékony sávjára hogy közelebb kerüljön a lányhoz,
és visszahúzhassa őt. Nem akart lenézni, már a tudattól is, hogy a semmi fölött
lebeg, elfogta a szédülés. Jillia ismét felnevetett, mire megrázkódtak a falak,
és az omladozó épületből kövek potyogtak a mélybe. Alfonz kitért előlük. A
lezuhanó téglák a háta mögött zúzódtak porrá az erkélyen, amitől megmaradt,
roskatag alapja megremegett. Alfonz a földre rogyott.
– Komolyan azt, hiszed, hogy
tehetsz ellenem bármit is? – Démoni kacaj rázta meg Jillia testét. – Engem nem
állíthatsz meg, te ostoba! Állj mellém, tégy asszonyoddá – csúsztatta végig
kéjesen a kezét a nyakán és az ajkán, majd felsóhajtott –, akkor miénk lesz ez
a világ!
Alfonz erőt vett félelmein, és
felkelt a földről. Nem akarta tovább hallgatni ennek a démonnak a mézes-mázas
szavait. Jilliának semmi köze az Árnyékhoz, és nem fogja megengedni, hogy ez
megváltozzon! Kiegyenesedett, és elszántan a másik szemébe nézett.
A lány bőrébe bújt démon megvetően
végigmérte őt. Sötét tükörként csillogó tekintetét mélyen Alfonzéba fúrta. Éles
fájdalom hasított a teknősbe, mikor a lelkébe próbált hatolni. A kínnak nem
volt helye, maga a létezés fájt a démon hatalmának érintésétől. Minél jobban ellenállt,
annál nagyobb lett a szenvedés, így engedett. Ahogy tudatuk összekapcsolódott,
émelygés fogta el. Szeme nyílalt, mintha azon keresztül készülnének kiszívni
belőle az életet, de Alfonz minden fájdalma ellenére elszántan tűrte a
pillantását. Nem adhatta fel Jillia miatt.
Váratlanul elmúlt minden kín, a
gonosz szellem elengedte.
A lány ismét felkacagott.
– Legyen, ahogy te akarod! –
sóhajtotta, majd vörösen izzani kezdett körülötte a levegő.
A táj elnémult, a vibráló energia
magába szippantott mindent. Végtagjai megdermedtek, ahogy tüdejéből kifogyott a
levegő. És ebben a néma mozdulatlanságban érezte, ahogy sejtjeit falni kezdi az
a pusztító erő, ami a lányból áradt. Lüktetve, mint a szívdobbanás, a vörös
izzás lassan arannyá vált Jillia körül. Zizegett, sistergett, forrt a levegő,
mint ahol két energia készül összecsapni. Hol a vörös, hol az arany vibrált
hevesebben, és mikor az arany kerekedett felül, Alfonz végre egy kis levegőhöz
jutott.
A szél feltámadt, tölcsérek
kavarogtak az erkély vékonyka sávja körül. Jillia körül befagyott az idő, jégbe
zárta az erők harca. Fájdalomtól eltorzult arccal, némán meredt Alfonzra, csak
tekintete sikoltott elkeseredetten segítségért. Egy halovány könnycsepp gördült
ki szeme sarkából, a teknős abból merített tetterőt. Lehunyta a szemét, hogy
gondolatait összpontosítsa. Valahonnan a tudata mélyéről próbálta előhúzni azt
a harcost, aki mostanában a vészhelyzetekben mindig a segítségére volt. Érezte,
ahogy láthatatlan béklyói feloldódnak, tüdejét friss levegő tölti meg. Lehunyt
szemei előtt látta, ahogy a lányért nyúl. Eltervezte minden egyes mozdulatát,
majd cselekedett. Egy hosszú lépéssel elérte Jilliát, és megragadta a
csuklóját. Energia áramlott az ujjain keresztül, lüktetve egyesült az arany
fénnyel. A levegő fehéren felragyogott a lány körül, azután süvítő hangon
kitört a vulkán Jillia testéből, és a másik erő vörös hullámaival végigsöpört a
tájon. A torony megremegett. Alattuk az erdő fái fájdalmasan felsikoltottak, a
madarak riadtan rebbentek az égre. Tanácstalan vijjogásuk bántotta Alfonz
fülét. Eleresztette Jilliát, és tenyerét fejére tapasztotta, de a fájdalom nem
enyhült. A robbanás lökéshulláma mellkasának feszült, és távolra taszította. A
fehér izzása elvakította.
Majd olyan hirtelen, mint ahogy
jött, a két erő kioltotta egymást, és csend lett. Alfonz, ahogy felnyitotta
szemét, még látta, Jilliát ájultan összeesni és a szakadék felé zuhanni.
Elrugaszkodott, az erkély recsegve állt ellen talpa dobbanásainak. Nem nézett
oda, de érezte, a vékonyka sáv kövei elválnak a faltól. Sietnie kellett.
Megragadta Jillia kezét, most nem számított, hogy épphogy megmentette a
leeséstől. Csuklója köré kulcsolt ujjait még szorosabbra fonta, és a falon
tátongó hasadék felé húzta. Alighogy beléptek a toronyba, az erkély dübörögve a
mélybe zuhant. Térdre rogyott, Jilliát is a földre rántotta. A lány rettegve
bújt mélyen az ölébe. Nem sírt, de néma zokogása jobban fájt Alfonznak.
Megmentette őt, és ezt csakis a benne lakozó harcosnak köszönheti, aki
elfeledett emlékei közt rejtőzik. Már nem
számított sem a fogadalma, sem hogy kárba vész az eddigi erőfeszítése. Csak az,
hogy itt van még mindig vele. Jillia fejére csúsztatta tenyerét, és kócos
tincsei közé túrt.
– Jillia! – suttogta, mire a lány
összerezzent
Alfonz egy lágy csókot lehelt a
hajára, majd kibontakozott az ölelésből. Kissé távolabb tolta magától a lányt,
kezét álla alá csúsztatta, és kényszerítette, hogy ránézzen. Jillia szeme könnytől
fénylett, mire a teknős bíztatóan rámosolygott.
– Gyere, menjünk! – mondta halkan.
Felállt, és Jilliát is
felsegítette. Lerohantak a lépcsőn, majd az udvaron át ki a toronyból. Jillia
hirtelen megtorpant, és elnevette magát.
– De most veszem csak észre! –
hallotta Alfonz a lány hangját a háta mögül.
Igen, ez volt, amire várt. Hátát
megrázta a nevetés.
– Te beszélsz hozzám? – jelent meg
előtte Jillia.
– Jillia, kérlek! – legyintett,
majd folytatta az útját.
A lány kacagva rohant utána.
– Te hozzám szóltál! És mi van a
fogadalmaddal?
– Ha így folytatod, visszaszívok
mindent! – megfordulva szigorúan nézett rá.
Jillia letörölte arcáról a
mosolyt. Őszinte megbánást próbált mutatni, legalábbis a tekintetével ezt
akarta sugallni. Alfonz nagyot sóhajtva visszafordult délnek, és folytatta az
útját. A lány a háta mögött morogni kezdett.
– Nem jössz? – kiáltotta oda neki,
mire Jillia nevetve követte.
