Aeterna - Sötét szív - Tizedik fejezet 2/1

Végül, csak ide értem! És még idén! :) Aki kitartóan várta az új fejezetet, azoknak köszönöm a türelmét. Az utóbbi hetekben igen sűrűvé vált az időbeosztásom. De rengeteget gondolok közben rátok, és nagyon hálás vagyok Nektek, hogy megritkult bejegyzéseim ellenére kitartotok mellettem!

Jó szórakozást mindenkinek! :)

Jade

 

Áldott, békés ünnepeket kívánok minden olvasómnak! 

Jade

U.i. :Két ünnep között jövök új fejezettel! Most Alfonzék is elmentek egy kicsit ünnepelni. Ugyan nem karácsonyozni, mert náluk nincs olyasmi, de ahhoz hasonló ünnepük Briyedában is van ekkortájt. :)

Aeterna - Sötét szív - Kilencedik fejezet

Már csak egy hét van karácsonyig - személy szerint az egyik kedvenc ünnepem. A nagy sürgés-forgás közepette remélem, azért még jut időtök olvasni! Hétfő van, így jön a friss fejezet! Amiben visszatérünk most Jilliáékhoz. Emlékeztek, hol hagytuk ott őket? Megmenekültek abból a sötét toronyból, Alfonz pedig ennek a kalandnak a hatására ismét Jilliához szólt. Lássuk, mit hoz ki még belőlük az a megrázó élmény!

Jó olvasást!

Jade

Aeterna - Sötét szív - Nyolcadik fejezet 2/2

Na, szóval... Akkor a beígért fejezet. :) Remélem, vártátok már!
Emlékeztek még, hogy hol lett vége az előző résznek? Idohne elárulta az egyik legnagyobb titkát. Nézzük, mi derül még ki! Jó szórakozást hozzá!

Jade

Aeterna - Sötét szív - Nyolcadik fejezet 2/1

Odakint egészen téliesre fordult az idő, és az adventi készülődés is elkezdődött tegnap - közeleg a Karácsony, az egyik kedvenc ünnepem -, de a nagy sürgés-forgásban a hétfői frissítés nem maradhat el! 

Jó olvasást hozzá mindenkinek! :)

Jade 

Aeterna - Hetedik fejezet 2/2

Hetedik fejezet 2/2

Velsylis sziklái közt

A hangok a rengeteg mélyéről jöttek, ők pedig futva haladtak az irányukba. Faragott oszlopok tűntek fel a törzsek közt. Még a holdfénynél is látszott, hogy éleiket legömbölyítette már az idő, és a csípős, téli szelek vaskarmokként tépázták meg mély barázdákat vájva köveikbe. Alfonz magához vonta a lányt, lopakodva mentek tovább. Az oszlopok egy romos csarnokot szegélyeztek, amiből már csak az a néhány támpillér és egy boltozat maradt épen. A talajt vastagon borította a lehullott törmelék. Valaha szentélyféle lehetett, néhány női alakot ábrázoló szobormaradvány, egy-egy berepedt oltárkő és sírfedlap bontakozott ki az árnyékból az egyre magasabbra kúszó hold narancsos fényénél.

A szél füstszagot sodort Alfonz orrába. Az égő fa aromás illata a táboruk irányából érkezett, így érezhette meg az idegen is. Itt lesz valahol a közelben – állapította meg magában, és még közelebb vonta magához a lányt. Már megbánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre. Rossz előérezte támadt, de bízott benne, hogy csak túlzott elővigyázatossága szól belőle.

Jillia megrángatta a karját, és intett a fejével, hogy menjenek tovább. Egész közel, csak néhány méterre tőlük az egyik oszlop mögül nyöszörgő hangok hallatszottak. Helyben voltak, mégis nehezére esett megmozdulni. Látta, Jillia is habozik. Mégsem állhattak ott, míg meg nem virrad. Alfonz mélyen beszívta a levegőt, majd megindult a hangok irányába. Néhány lépés után egy tűzrakóhely haloványan parázsló maradványai tűntek fel. Ezüstös füstje, mint vékony cérnaszál, tekergőzött a teliholdas ég felé.

Váratlanul megfordult a szél, és a füstszagon túl áporodott, mosdatlan férfiszagot kavart a friss, éjszakai levegőbe. Alfonz kénytelen volt nyelni egyet, nem akarta krákogásával magukra vonni a figyelmet. Újabb pár lépés után egy pár kinyújtott láb tűnt fel. A férfi nadrágja cafatokban lógott, bőrét – Alfonz még a sötét ellenére is jól látta – mély, vörös, sebek tarkították, széleikre feketén ráalvadt a vér. Néhány ruha, köztük egy pár cipő is, egy táska és némi élelem a földön hevert szétszórva, a férfitől pont olyan távolságban, hogy ne érhesse el.

Itt valakit csúnyán megkínoztak – fogta el Alfonzt a félelem, és önkéntelenül is az oszlopok tövében mélyen megülő árnyékokat kezdte kémlelni. A legrosszabb ötlet volt, hogy idejöttek, ezt egyre biztosabban érezte. Vissza akart fordulni, de Jilliának ütközött, aki csak rosszallóan megrázta a fejét, majd intett, hogy folytassák az utat. A lány elszántságát még az erdő rejtekében megbúvó esetleges veszély sem törhette le.

Kihúzta a kezét Alfonz ujjainak szorításából, és megkerülte őt. A teknősnek már nem maradt ideje utána nyúlni. Tenyerébe temette arcát, hogy dühödt kiáltását visszafojtsa, majd két hosszú lépéssel a nyomába eredt.

Jillia váratlanul megállt, ahogy megpillantotta az idegent. A férfi a támpillérhez volt kikötözve, kezét hátracsavarták, és köteleit olyan szorosan csomózták csuklója köré, hogy a len szálak mélyen a bőrébe vágjanak. Több helyen és több másik irányba is kikötötték még, hogy véletlenül se szabadulhasson. Valakinek alaposan a tyúkszemére léphetett ez az alak, hogy így elbántak vele – rázta meg Alfonz szörnyülködve a fejét.

Csak egész lassan kerülte meg az oszlopot, hogyha valaki mégis felbukkanna, maradjon idejük menekülni. A férfi mellkasa csupasz volt, rajta, lábához hasonlóan mély sebek tátongtak. Jillia egészen közel emelte fáklyáját az idegenhez, és leguggolt mellé. Alfonz hiába is tartóztatta volna őt, nem hallgatott rá. A tűz vöröses fényénél egy türkiz ékköves medál csillant meg, finom szemű ezüstláncon függött a férfi nyakában. Jillia óvatosan kinyúlt érte, és megérintette. A férfi felriadt, és tekintetük találkozott. Alfonz látta az idegen szemében a döbbenetet. Közelebb lépett ő is, hogy Jillia mellett maradjon és megvédhesse őt. Az idegen tekintete rávetődött, egy pillanatig villámokat látott benne cikázni, de csak élénk fantáziájának számlájára írta.

– Add a késed! – adta ki parancsba Jillia.

Az idegen pillantása ismét rásiklott. Még sosem látott senki szemében ilyen bűvöletet, mint most a férfiéban. Benyúlt a páncéljába, és bár a legszívesebben az idegen szívébe mélyesztette volna, odanyújtotta a pengét Jilliának. A lány sietve elnyiszálta a köteleket, majd visszaadta a kést. A férfi megmozdult, hogy felkeljen.

– Ne mocorogj, súlyosan megsérültél! – nyomta őt vissza a vállánál fogva a lány, de a férfi egy könnyed mozdulattal lerázta, és az oszlopnak támaszkodva felállt. Testük majdnem összeért. Leoldotta szája elől a rongyot, és Jillia felé fordult.

– Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik. Inkább a rabság a kellemetlenebb. – Hangja mélyen búgó, behízelgő volt. – Köszönöm! – hajolt meg előtte mélyen, majd megragadta a lány kezét, és az ajkához emelte. Jillián látszott, hogy kissé megrökönyödik, de az is, hogy élvezi a férfi figyelmességét.

Alfonz erősen összeszorította ajkát. Bár már rég elátkozta fogadalmát, az még mindig kötötte, és nem most, egy vadidegen kedvéért akarta felrúgni. Arra várt, hogy a lány maga érdemelje ki. Pedig lett volna mondanivalója – valami olyasmi, hogyha a férfi már annyira jól van, hogy talpra tudott állni, talán magára is hagyhatnák –, de türtőztette magát. Jillia beszélt helyette is, nyelve megeredt zavarában. Alfonzt jobban ingerelte a lány reakciója, mint az idegen nyílt közeledése. Miután Jillia meghívta őt a táborukba, már szemernyi kétsége sem volt, rosszul tette, hogy a szívére hallgatott, és engedett a lány unszolásának. Vett egy mély levegőt, megragadta Jillia kezét, és morogva megindult az erdő felé maga után vontatva őt. A férfi sebtében összedobálta a holmijait, majd utánuk sietett.

Visszaérve táborhoz a teknős kiterítette a pokrócát, leült rá, és a táskáját szorosan az ölébe vonta. Nem tudott bízni abban az alakban. Közben az idegen ledobta zsákját a tűz mellé, levetette cipőjét, majd szabadkozva a vízhez sietett, hogy rendbe tegye magát. Jillia egy nagyobb kőre telepedett le, onnan figyelte a férfit, Alfonz pedig őt, de hiába is vetett rá rosszalló pillantásokat, a lány meg sem érezte, olyan elmélyülten tanulmányozta vendégük árnyékba vesző, izmos testét.

Alfonz tekintete a férfira siklott, és dühödten méregetni kezdte őt. Nem tudta eldönteni, az zavarja-e jobban az alakban, hogy a sérülései ellenére meglepően könnyen mozog, vagy hogy nem tud rájönni, miféle tettel érdemelte ki azt a kegyetlen bánásmódot. A férfi magas volt, még leguggolva is látszott rajta, milyen hosszú a lába. Hátán megfeszültek az izmok valahányszor lehajolt, és kezét a patakba merítette. Fel sem szisszent, ahogy tisztogatta, dörzsölte sebeit. Vére pirosra festette a felkarjáról lecsepegő vizet.

Alfonzt megrémítette, hogy a férfit ennyire hidegen hagyja a fájdalom. Milyen alak lehet képes így tűrni? – futott át az agyán a kérdés. Összevont szemöldökkel figyelte tovább. Az idegen letérdelt, és egész közel hajolt a patak felszínéhez. Tenyerébe többször is vizet merített, először a tarkójára majd fejére öntötte. Végül leült egy kőre, és lába szárát kezdte csutakolni. Váratlanul kiegyenesedett, és Jillia felé fordult. 

– A nevem Phalsus – mondta, és újra belemártotta a kezét a patakba.

– Jillia. – A lány csak sokára felelt. Túlságosan lefoglalta a férfi izmos hátának a tanulmányozása, legalábbis Alfonz így gondolta.

– Jillia – ismételte meg sokat sejtető mosollyal az arcán Phalsus.

Újabb két csobbanás után felállt, majd a tűzhöz lépett. Közelebb görgetett egy nagyobb követ, és leült rá. Kicsavarta vállig érő, sötét hajából a vizet, aztán táskája után nyúlt, és beletúrt. Sebei mélyek voltak, de már korántsem tűntek olyan veszélyesnek, mint az erdő sötétjében. Bőrből készült batyujából előhúzott egy fehér inget, és felvette. Hirtelen kacagni kezdett, majd sokatmondóan Jilliára nézett.

Alfonz a lány felé kapta a fejét, Jillia átszellemült tekintettel itta magába a férfi látványát.

– Mikor először megláttalak – kezdett bele Phalsus –, azt hittem, csak egy gyönyörűséges látomás vagy, ami fájdalmamat jött enyhíteni. – Jillia elmosolyodott, arcára halovány rózsák ültek ki a férfi szavaitól. – De amint megpillantottam azt a teknősfajzatot – bökött kékeszöld szemével Alfonz felé –, már biztosan tudtam, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Ilyen rusnya alak nem szerepelhet egy olyan látomásban, amiben te is benne vagy. 

Remek! – fujtatott magában a teknős. – Rusnya ám a te üleped! Fortyogott benne a düh, de tartoztatnia kellett magát, ha hű akart maradni esküjéhez. Márpedig Jillia milliószor többet ért, minthogy bedőljön egy ilyen bájgúnár ugratásának.

– Alfonz nem csúf, csak egy teknős – jegyezte meg egész halkan Jillia. Alfonz tekintete felragyogott, a lány szavai bizakodással töltötték el.

– Ahogy te gondolod, titokzatos hölgy – kacsintott rá a férfi.

– Titokzatos?

– Rejtélyek lengenek körül, látom rajtad, hiába is tagadnád.

– Rendben, nem ellenkezem – felelte Jillia mosolyogva. – De ne várd, hogy el is áruljam őket.

– Nem baj, majd kitalálom. – Phalsus egész közel a lány elé letérdelt. Alfonz nem látta a neki háttal lévő férfit, de el tudta képzelni a pillantását. – Meg akarom fejteni, Jillia.

Alfonz kiáltani akart: Nehogy bedőlj ennek a ficsúrnak! – de egy hang sem jött ki a torkán. Összeszűkítette a szemét, és Phalsus tarkójának szegezte a tekintetét. Csak remélte, lesz olyan szúrós, hogy a férfit elriassza. Phalsus váratlan hátranézett, és hasonlóan metszően végigmérte őt.

– Mondd – fordult Jillia felé –, a barátod mindig ilyen hallgatag?

Jillia kuncogni kezdett. – Némasági fogadalmat tett.

Alfonz keserűen felsóhajtott, túl korán szavazott bizalmat Jilliának. Hátat fordított nekik, nem volt kedve tovább hallgatni az évődésüket.

Éjjel nem jött álom a szemére, nem nyugodhatott Phalsus társaságában. A férfi, hátát a sziklafalnak támasztva bóbiskolt. Jillia a tűz másik oldalán, közelebb az ő fekhelyéhez aludt. Alfonz halkan kioldotta táskájának csatját, majd mélyen belenyúlt. Óvatosságból a férfira nézett, de az nem mozdult. Bízott benne, hogy valóban alszik, és nem csak tetteti. Először arra a tűzzománc képre lelt rá, ami Eram herceget ábrázolta. A herceg szeme továbbra is ismerősnek tűnt, de nem tudott rájönni, honnan. Elővett egy apró erszényt is, majd a páncélja mögé csúsztatta. Serimertől kapták, pénz volt benne az útra. Jilliának elővigyázatosságból nem szólt még róla, és ennek most felettébb örült. Még egyszer megkotorta a holmiját. A szíve is kihagyott, mikor ujjai ráleltek arra, amit keresett. Tenyerébe zárta, és kivette. Egy darabig összeszorított öklét tanulmányozta, majd Jillia arcára pillantott. Tudta pontosan, hogy Phalsus mit nézett ennyire rajta, mióta először megpillantotta a lányt ott, a folyóparton, a kunyhóhájnál, smaragd szeme őt is megigézte.

Kinyitotta tenyerét. Egy apró, csillag alakú ékszer fénylett benne. Jillia lélekköve. Nem dobta el. Hogy is lett volna képes elhajítani! Amit a lánynak mondott, csak hazugság volt, amivel a lelkére próbált hatni. Azóta, hogy Jillia ott a folyóparton úgy faképnél hagyta, magánál őrizgette, mint a reményt is a lelkében, hogy az a tisztaság, amit látott a szemében nem csak hamis látomás, és egyszer majd kiérdemli a lány, hogy visszaadja neki az ékszert.

A páncéljából egy kisszemű láncot vett elő. Mindig nála volt, amennyire csak vissza tudott emlékezni. Talán abból az időből való, amit már rég elfeledett. A nyakláncon egy apró foglalat függött. Úgy képzelete, egy finoman megmunkált smaragd volt benne. Pont olyan zöld, mint a lány szeme. Beleerősítette Jillia lélekkövét, és a nyakába akasztotta. Úgy igazította, hogy a páncélja mögül ne látsszon ki, aztán elterült a pokrócán, a kő a szíve fölé csúszott, így nyomta el az álom.

Reggelre Phalsus-nak és táskáiknak is nyoma veszett. Alfonzt nem lepte meg, titkon erre számított, de ezt mégsem vallhatta be, túl nagy őrültségnek tűnt volna saját kirablásukat kívánnia. Akkor be kellett volna azt is ismernie, hogy féltékeny volt arra a férfira.

Jillia ismét elcsendesedett. Egykedvűen, már-már szomorúan kullogott Alfonz mögött jócskán lemaradva tőle. A teknős a legszívesebben megvigasztalta volna őt, hogy nem ő tehet róla, csakis Phalsus izmai a hibásak, de inkább nem szólt. Egy ilyen férfi miatt nem fogja megszegni a fogadalmát. Jilliának kellett kiérdemelnie azt, hogy újra beszéljen.

A frissen ébredt nap bágyadt fénye párát vont az erdőre. A levelek közt csivitelő madarak, a kövek közt csörgedező víz mind-mind az otthonára emlékeztették őt. Haza vágyott, de leginkább a régi élete hiányzott. A kunyhójában éldegélve még annyival egyszerűbb volt minden. Ahogy az első sugarak bebújtak a spaletták közé, Alfonz felkelt, citromfüves teát készített magának, jóízűen elfogyasztotta a reggelijét, majd kitakarította a házat, végül leült a sakktábla elé, vagy a kertben bogarászott. Vagy esetleg átbattyogott Idohnéhoz. Egyedül élt, nem kellett alkalmazkodnia, és sosem függött másoktól. De most vele utazott ez a learida, és ha nem is álltak szóba, vagy Jillia nem szívlelhette őt, mégis felelősséggel tartozott azért a fiatal lányért.

Közben az ösvény eltávolodott a pataktól, és kiért egy széles földútra. Az úton akár egy szekér is elférhetett volna, bár Alfonz el se tudta képzelni, hogy kerülhetne fel lovas kocsi olyan helyre, amit még gyalog is nehéz megközelíteni. A romok, ahol azt az alakot találták és ez a kocsiút is arra utalt, hogy ez a hely, hasonlóan a Karpys Absínzhez, nem volt mindig ilyen elhagyatott. Legalábbis Alfonz így gondolta. Vajon milyen rég óta élhetek? – futott át az agyán. Emlékezhetnék rá, hogy itt mi volt azelőtt?

A fák lombja fölött egy szürke építmény körvonalira lett figyelmes. Bár a torony elég távolinak tűnt, már most látszott, hogy az út arrafelé visz. Alfonznak rossz előérzete támadt. Már megint. Ettől a jóstól, akit mindig a harcos követett, ettől az ismeretlentől, aki a lelkében lakott, Alfonz kezdett egyre inkább félni. Mindig olyankor jelentkezett, amikor az életüket kellett megvédenie.

Régi énje, az az aggodalmas és gyáva menekülőt kiáltott, és most ő is igazat adott neki. Le kellett térniük az útról, és más irányból megközelíteni a várost, Anuát, ahova tartottak. Talán a térkép is jelez más lehetőséget. Megállt, és előhúzta páncéljából az összetekercselt papírt. Áldotta magát, hogy az este, megérzéseire hallgatva, minden értékes holmit a táskájukból magához vett. Mutatóujjával körberajzolta Velsylist. A szentélyt, ahol Phalsust lelték, a térkép is jelezte, de ezt az építményt nem. Csak egy halványan elsatírozott, sötét foltot talált, mintha valaki kitörölte volna, amit odarajzoltak előtte.

Ez semmi jót nem jelenthet!

– Jillia!

A lány addigra már hosszú méterekkel előbb tartott. Vagy nem hallotta Alfonz kiáltását, vagy nem is akart tudomást venni róla. A teknős csak akkor fedezte fel, hogy megszegte a fogadalmát. Bár ez számított most a legkevésbé – az az őrült jós ott dobolt a fejében, lassan a harcost is felébresztve, az pedig a veszély közelségét jelezte.

Kilépett, hogy utolérje a lányt.

– Jillia, gyere, nem arra megyünk! – mondta, mikor néhány lépés távolságba került tőle. Loholnia kellett, hogy lépést tartson a learidával.

A lány továbbra sem figyelt rá, ezért megragadta a karját, és megpróbálta maga felé fordítani. Ám Jillia erőszakosan visszahúzta a kezét, és megszaporázta a lépteit. Alfonz csak egy pillanatra látta a másik szemét: Jillia tekintete üres volt és mélyzöld, már-már fekete.

– Jillia! – kiáltott utána ismét a teknős, de ahelyett, hogy megállt volna, a lány futni kezdett.

Hogy az Árnyék borulna rá! Alfonz sehogy sem értette, de bűvöletfélét sejtett a dolgok mögött. Egyre kevésbé akaródzott a torony közelébe mennie, ám a harcos, anélkül, hogy megkérdezte volna őt, futásra kényszerítette.

A talaj folyamatosan emelkedett, és az erdő is megritkult és kihalttá vált. A szél, amit eddig a fák lombjai felfogtak, hideg pofonként csapta arcon Alfonzt. A meg-megélénkülő fuvallatok száraz füvet zizegtettek az út mentén, és fátyolszerű felhő kúszott az égre. A teknősnek összébb húzta maga előtt a köpenyét, még a futás sem melegítette ki annyira, hogy ne fázzon. Bár tudta, ez a reszketés a lelke mélyéről jön, és toronyból érkező, sötét energiára felel. Biztos volt benne, a lány is érzi azt a csábító erőt, ami a kövekből áradt.

Az Árnyék? Nem, nem lehet mégis igaza Serimernek! Pedig egyre inkább úgy tűnt, hogy mágus állítása helytálló. Más magyaráztat nem lehetett arra, hogy Jillia megszállott viselkedésére.

Az emelkedő tetején feltűnt a torony bejárata, mint egy feneketlen, éhes száj, feketén tátogott. A támpillérek túloldalán mély, fenyegető árnyék ült, mint ami arra készül, hogy az arra járókat bekebelezze. Alfonzt, a harcost is túlharsogó pánik kerítette hatalmába. Szívverése felgyorsult, és tudatára rátelepedett az a mindent elsöprő menekülési ösztön.

– Jillia, könyörgöm, állj meg! – kiáltotta el magát még egyszer, de a lányt ez sem térítette észhez. A learida akkor ért a kapukhoz, és megtorpanás nélkül belépett rajta.

Alfonz sem gondolkodott, hogy a lány után menjen, egyértelmű volt. Ám mikor átlépett a boltív alatt, kirázta a hideg. A kovácsoltvas kapu maradványai a földön hevertek szanaszét. Az az erő, ami leszakította, olyan könnyedén tehette, mintha csak papírt tépne ketté, és ez Alfonzt megrémítette. Ugyanolyan mély árnyék ült a fal és a torony közti zárt udvaron, mint amilyennek kívülről látszott. Pár halott fa recsegve hullatta leveleit az átjárón keresztülsüvítő szélben, pont olyan hanggal, mint ahogy a jégszilánkok törnek.

A teknős még látta elsuhanni Jillia alakját a toronyba felvezető lépcső tetején. Sietve megmászta a romos fokokat a lányt követve. A nyomás egyre nőtt a mellkasán, az ismeretlen erő, amit már távolról is érzett, kilépett a kövekből, és minden lépésnél hátráltatta. Vörösen örvénylő pára ereszkedett az épületre, cseppjei, mint a méreg, a tüdejét marták minden levegővételnél. Az utolsó métereket négykézláb tette meg.

A torony belsejében az egyetlen fényforrás Jillia sötéten izzó aurája volt, bár inkább tűnt vibrálása a fény teljes hiányának, mint valódi forrásának. A lány csak menetelt egy láthatatlan cél felé, mintha nem is ebben a világban járna. Alfonz gyors léptekkel átszelte a szobát, de még így sem sikerült őt utolérnie.

– Jillia! – kiáltotta egyre kétségbeesettebben.

A lány válaszként természetellenes hangon felkacagott, a falak beleremegtek. Kövek zuhantak a mélybe, és esés közben Alfonzt vették célba. A teknősnek minden figyelmére szüksége volt, ha ki akart térni előlük. Recsegve, ropogva sóhajtott a padló minden egyes találattól.

Hosszú, kanyargós lépcső vezetett egyre feljebb. Alfonz nem számolta a köröket, csak egyre kavargó feje emlékeztette rájuk. Néhány lépcsőfordulóval feljebb fehér fényre lett figyelmes. Megszaporázta lépteit. A sötét kövek közt egy hatalmas lyuk tátongott. A téglák szabálytalanul szakadtak le, mintha kirobbantak volna a helyükről. A hirtelen támadt világosság bántotta a szemét. Megtámaszkodott a falon, és kilesett a nyíláson. A döbbenettől mozdulatlanná dermedt. Kövekből kirakott, vékony sáv nyújtózkodott a horizont felé. Vonala, mintha csak lebegett volna a semmi felett. Valaha erkély lehetett, a falhoz tapadva néhány darab még látszott korlátjából. Jillia ott billegett a szélén, és a mélységet figyelte. Alfonz még a levegőjét is benntartotta, meg ne riassza őt. A lány váratlanul felegyenesedett, és felé fordult. Szeme vérben forgott, hosszú haját a szél vitorlaként lebegtette háta mögött. Ajka ördögi mosolyra húzódott, ami inkább tűnt grimasznak. Jillia most pont úgy nézett ki, mint álmában az a nő.

– Jillia, gyere onnan, kérlek – szólt egész halkan a teknős.

A lány szája még szélesebb mosolyra nyílt. Egy hirtelen támadt széllökés felborzolta haját, vörös tincsei tűznyelvekként lebegtek teste körül. Fölényesen felhúzta a szemöldökét, majd kissé oldalra dőlt, és lenézett az alatta tátongó mélységbe. Alfonz felszisszent. 

Jillia felkacagott rá válaszként.

– Nyugalom, teknős, szükségem van erre a testre. Nem fogok újabb évezredeket várni, hogy újjászülessen.

Alfonz a falba kapaszkodva kilépett az erkély megmaradt vékony sávjára hogy közelebb kerüljön a lányhoz, és visszahúzhassa őt. Nem akart lenézni, már a tudattól is, hogy a semmi fölött lebeg, elfogta a szédülés. Jillia ismét felnevetett, mire megrázkódtak a falak, és az omladozó épületből kövek potyogtak a mélybe. Alfonz kitért előlük. A lezuhanó téglák a háta mögött zúzódtak porrá az erkélyen, amitől megmaradt, roskatag alapja megremegett. Alfonz a földre rogyott.

– Komolyan azt, hiszed, hogy tehetsz ellenem bármit is? – Démoni kacaj rázta meg Jillia testét. – Engem nem állíthatsz meg, te ostoba! Állj mellém, tégy asszonyoddá – csúsztatta végig kéjesen a kezét a nyakán és az ajkán, majd felsóhajtott –, akkor miénk lesz ez a világ!

Alfonz erőt vett félelmein, és felkelt a földről. Nem akarta tovább hallgatni ennek a démonnak a mézes-mázas szavait. Jilliának semmi köze az Árnyékhoz, és nem fogja megengedni, hogy ez megváltozzon! Kiegyenesedett, és elszántan a másik szemébe nézett.

A lány bőrébe bújt démon megvetően végigmérte őt. Sötét tükörként csillogó tekintetét mélyen Alfonzéba fúrta. Éles fájdalom hasított a teknősbe, mikor a lelkébe próbált hatolni. A kínnak nem volt helye, maga a létezés fájt a démon hatalmának érintésétől. Minél jobban ellenállt, annál nagyobb lett a szenvedés, így engedett. Ahogy tudatuk összekapcsolódott, émelygés fogta el. Szeme nyílalt, mintha azon keresztül készülnének kiszívni belőle az életet, de Alfonz minden fájdalma ellenére elszántan tűrte a pillantását. Nem adhatta fel Jillia miatt.

Váratlanul elmúlt minden kín, a gonosz szellem elengedte.

A lány ismét felkacagott.

– Legyen, ahogy te akarod! – sóhajtotta, majd vörösen izzani kezdett körülötte a levegő.

A táj elnémult, a vibráló energia magába szippantott mindent. Végtagjai megdermedtek, ahogy tüdejéből kifogyott a levegő. És ebben a néma mozdulatlanságban érezte, ahogy sejtjeit falni kezdi az a pusztító erő, ami a lányból áradt. Lüktetve, mint a szívdobbanás, a vörös izzás lassan arannyá vált Jillia körül. Zizegett, sistergett, forrt a levegő, mint ahol két energia készül összecsapni. Hol a vörös, hol az arany vibrált hevesebben, és mikor az arany kerekedett felül, Alfonz végre egy kis levegőhöz jutott.

A szél feltámadt, tölcsérek kavarogtak az erkély vékonyka sávja körül. Jillia körül befagyott az idő, jégbe zárta az erők harca. Fájdalomtól eltorzult arccal, némán meredt Alfonzra, csak tekintete sikoltott elkeseredetten segítségért. Egy halovány könnycsepp gördült ki szeme sarkából, a teknős abból merített tetterőt. Lehunyta a szemét, hogy gondolatait összpontosítsa. Valahonnan a tudata mélyéről próbálta előhúzni azt a harcost, aki mostanában a vészhelyzetekben mindig a segítségére volt. Érezte, ahogy láthatatlan béklyói feloldódnak, tüdejét friss levegő tölti meg. Lehunyt szemei előtt látta, ahogy a lányért nyúl. Eltervezte minden egyes mozdulatát, majd cselekedett. Egy hosszú lépéssel elérte Jilliát, és megragadta a csuklóját. Energia áramlott az ujjain keresztül, lüktetve egyesült az arany fénnyel. A levegő fehéren felragyogott a lány körül, azután süvítő hangon kitört a vulkán Jillia testéből, és a másik erő vörös hullámaival végigsöpört a tájon. A torony megremegett. Alattuk az erdő fái fájdalmasan felsikoltottak, a madarak riadtan rebbentek az égre. Tanácstalan vijjogásuk bántotta Alfonz fülét. Eleresztette Jilliát, és tenyerét fejére tapasztotta, de a fájdalom nem enyhült. A robbanás lökéshulláma mellkasának feszült, és távolra taszította. A fehér izzása elvakította.

Majd olyan hirtelen, mint ahogy jött, a két erő kioltotta egymást, és csend lett. Alfonz, ahogy felnyitotta szemét, még látta, Jilliát ájultan összeesni és a szakadék felé zuhanni. Elrugaszkodott, az erkély recsegve állt ellen talpa dobbanásainak. Nem nézett oda, de érezte, a vékonyka sáv kövei elválnak a faltól. Sietnie kellett. Megragadta Jillia kezét, most nem számított, hogy épphogy megmentette a leeséstől. Csuklója köré kulcsolt ujjait még szorosabbra fonta, és a falon tátongó hasadék felé húzta. Alighogy beléptek a toronyba, az erkély dübörögve a mélybe zuhant. Térdre rogyott, Jilliát is a földre rántotta. A lány rettegve bújt mélyen az ölébe. Nem sírt, de néma zokogása jobban fájt Alfonznak. Megmentette őt, és ezt csakis a benne lakozó harcosnak köszönheti, aki elfeledett emlékei közt rejtőzik.  Már nem számított sem a fogadalma, sem hogy kárba vész az eddigi erőfeszítése. Csak az, hogy itt van még mindig vele. Jillia fejére csúsztatta tenyerét, és kócos tincsei közé túrt.

– Jillia! – suttogta, mire a lány összerezzent

Alfonz egy lágy csókot lehelt a hajára, majd kibontakozott az ölelésből. Kissé távolabb tolta magától a lányt, kezét álla alá csúsztatta, és kényszerítette, hogy ránézzen. Jillia szeme könnytől fénylett, mire a teknős bíztatóan rámosolygott.

– Gyere, menjünk! – mondta halkan.

Felállt, és Jilliát is felsegítette. Lerohantak a lépcsőn, majd az udvaron át ki a toronyból. Jillia hirtelen megtorpant, és elnevette magát.

– De most veszem csak észre! – hallotta Alfonz a lány hangját a háta mögül.

Igen, ez volt, amire várt. Hátát megrázta a nevetés.

– Te beszélsz hozzám? – jelent meg előtte Jillia.

– Jillia, kérlek! – legyintett, majd folytatta az útját.

A lány kacagva rohant utána.

– Te hozzám szóltál! És mi van a fogadalmaddal?

– Ha így folytatod, visszaszívok mindent! – megfordulva szigorúan nézett rá.

Jillia letörölte arcáról a mosolyt. Őszinte megbánást próbált mutatni, legalábbis a tekintetével ezt akarta sugallni. Alfonz nagyot sóhajtva visszafordult délnek, és folytatta az útját. A lány a háta mögött morogni kezdett.

– Nem jössz? – kiáltotta oda neki, mire Jillia nevetve követte.

Aeterna - Sötét szív - Hetedik fejezet 2/1

Alfonzék végre elérnek Velsylisig, a lapos sziklákig. Mivel megfogadták, nem szólnak egymáshoz, ezért csendben menetelnek. Vagy mégsem? Kukkantsatok bele a fejezetbe, és nézzétek meg saját szemetekkel, hogy kettejük közül ki tűri jobban ezt a némasági fogadalmat! 

Jó olvasást! :)

Jade 

1000

Ez a poszt most nem rólam, hanem rólatok fog szólni meg némi számról. Nem lesz hosszú, bár el lehetne nyújtani.
A lényeg az, hogy a blogom megélte az első jubilálását. Nem azt ünneplem, hogy már két hónapja itt lehetek, vagy hogy megéltem a tizenötödik bejegyzésem, - bár mindkettő már magában megérne egy örömtáncot, még ha nem kerek forduló, akkor is -,  hanem hogy a látogatók száma elérte az ezret. Nem nagy dolog, számomra mégis sokat jelent. Ez az első blogom, először történik velem hasonló. És mindezt nektek, olvasóknak köszönhetem.  Hogy mit éreztem? Boldogságot, büszkeséget. Egy szakács szíve akkor örül, ha jóízűen eszik a főztjét, egy írópalántáé pedig akkor, ha örömöt, kikapcsolódást, egy kis izgalmat, jó szórakozást nyújthat művével.
Ennyi. Nem is szaporítom tovább a szót! :)
Csak még annyi, hogy nagyon-nagyon köszönöm nektek! Mindenkinek, aki eddig itt járt, és kitart mellettem, és azoknak is, akik ezután eljönnek, és segítenek a következő ezresben! :)  Hihetetlen jó érzés volt! Remélem, sokszor jubilálhatunk még így együtt ebben is és más dolgokban is!

És itt a kép. Ezt is elhoztam! :)

Köszönöm!

Aeterna - Sötét szív - Hatodik fejezet 2/2

Bár hét közben elmaradnak mostanában a frissítések kóros időhiány miatt, de a hétfőivel semmiképp sem szeretnék adós maradni! Most is itt vagyok, és hoztam az új fejezetet. Bár eredetileg három részre szerettem volna osztani a fejezetet, de többen is a múltkori rész rövidsége miatt egy hosszabb bejegyzést kértek, így teljesüljön az ő kívánságuk! :)

Jó olvasást hozzá!

   

Jade

Aeterna - Sötét szív - Hatodik fejezet 2/1

A soron következő fejezetet két nézőpontot váltogatva írtam meg. Most Alfonzzal kalandozunk egy kicsit. Még mindig a mágusnál vagyunk. Lássuk, hogy mit kezd ezzel a különös alakkal most Alfonz!

 Jade

Aeterna - Sötét szív - Ötödik fejezet 2/2

Hétfő délután van, így meghoztam nektek a következő fejezetet, amiben kiderül egy-két érdekes dolog Jillia és Alfonz vendéglátójáról. Fogadjátok szeretettel! :)

Jade

Aeterna - Sötét szív - Ötödik fejezet 1.

Ha hétfő, akkor új rész. Egy igen érdekes helyen épült házról és a még érdekesebb lakójáról fog szólni a mai fejezet. Jillia nehéz helyzetbe kerül: nem könnyű megbirkóznia a védelmet jelentő otthonán kívül. 

Olvassátok, hogyan sikerül neki! 

Jó szórakozást!

Jade 

Aeterna - Sötét szív - Negyedik fejezet

Mielőtt a fejezetet közzéteszem, elnézéseteket szeretném kérni a hosszú kihagyás miatt. Sok minden olyan magánéleti zűrzavar zajlott le az elmúlt időszakban, amik távol tartottak a blogtól és az írástól. Szándékomban és egy hosszabb bejegyzést is írni erről, de még egyelőre csak érlelődik bennem a gondolat. Na, persze csak azt a részét osztanám meg veletek, ami az írást is érinti. Senkit sem fárasztanék a magánéleti nyavalygásommal.
De most itt vagyok, és hoztam a következő fejezetet is. Közben pedig készül egy-két érdekesség is, amiket hamarosan felteszek ide is.


Jó olvasást mindenkinek!

Jade

Aeterna- Sötét szív - Harmadik fejezet 2/2.

Ha hétfő, akkor új fejezet, pontosabban az előzőnek a folytatása. Jó olvasást hozzá!

A térkép az Aeterna világáról még mindig látható a facebook profilomon. :)

 

A mai frisset a Facebook oldalamon találjátok! Kukkantsatok be! :)
Azt előjáróban megsúgom, hogy a meglepetés egyik fele az, amit a múltkor már ígérgettem.
(A kép melletti linken éritek el!)

Jade P. Phoenix világa a Facebook-on! https://www.facebook.com/pages/Jade-P-Phoenix/541832322532681?ref=hl

Aeterna - Sötét szív - Harmadik fejezet 2/1

Na, szóval! Akkor jöjjön az új fejezet Alfonzzal. Hogy miért 2/1? Mert a kéziratban még egyszer ugyanennyi ez a rész, és senkit sem szerettem volna elriasztani egy túl hosszú bejegyzéssel. De ne féljetek, a történet így kettévágva is kerek, és jön majd a másik fele is a fejezetnek. 

Fogadjátok szeretettel! És jó olvasást!  

Jade

Alfonz

Sokat gondolkodtam a mai bejegyzésen. Ez meg is látszik, hisz csütörtökre terveztem, mégis szombat lett belőle. Ezért utólag is elnézéseteket kérem!

Hogy miért rágódtam ennyit rajta? Talán azért, mert Ő róla van szó. Meg többek között egy meglepetést is készítek Nektek, ezért érdemes sűrűbben visszalátogatni ide!

Amint láthattátok, eddig minden rész előtt feltöltöttem egy-két érdekességet arról a szereplőről, akinek szemszögéből látjuk a soron következő fejezetet. Most azonban olyan valaki következne, akiről nem tudok mit mondani. Legalább is elfogultság nélkül semmiképp sem. Ő olyan típus, akit meglátni és szeretni kell, és igazából a regény soraiból megismerni.

Elmondhatnék róla egy-két dolgot, például hogy visszahúzódó, vagy, hogy nem egy Adonisz, és olyanokat is, hogy szereti a háztáji munkát, hogy mogorva, és mindenkit elmar magától, csak ezektől közel sem biztos, hogy jó színben tűnne fel. Pedig egy imádni való alak! Mindig is szerettem róla írni, könnyű volt belehelyezkedni a szemszögébe. Biztos azért, mert közel áll a szívemhez. Nem a felsorolt tulajdonságai miatt, hanem a lelkéért. Alfonz egy roppant nyílszívű figura, aki mindenkiben meglátja a jót, még ha egy csepp szerethető sincs benne. Bár a külseje és az őt ért sérelmek miatt visszahúzódva él, mindig is elvágyott a faluból, ám annál gyávább volt, hogy a kertkapujánál messzebbre merészkedjen. A fiatalkori emlékei elvesztek, mintha kitörölték volna a fejéből, de bízik benne, hogy egy nap fény derül mindenre.  

Megsúgom azt is, de csakis Nektek, hogy egy-két tulajdonságát egy a szívemhez igen közel álló személyről mintáztam. Na nem a felsorolt példákban egyeznek – az túl egyszerű lenne –, másokban, de ezt nem árulom el, maradjon az én titkom.

Szóval Ő Alfonz. Nem véletlenül választottam neki ezt a nevet. Ha megnézitek az Alfonz jelentését, akkor már valamit megtudhattok róla. (Egy kis segítségként: az Alfonz germán eredetű név; jelentése: nemes, készséges, harcra kész.) Na, ilyen ő, egy igazi lovag. De nem csak ezért hívom így. Olyan nevet kerestem neki, ami tovább hangsúlyozza különösségét, különcségét, ami minden nyelven jól hangzik (ne kérdezzétek, hogy miért!), ami a mi világunkhoz köti, és ezzel együtt valóságosabbá teszi (minden szereplőmnek kitalált neve van, csak neki nem), és ami egyszerű. Na, hát ez utóbbi nem igazán jött össze, ám így is elégedett vagyok vele.

Képem sajnos nincs róla, így a fantáziátokra bízom őt. Hogy készül-e valaha róla rajz, nem tudom. Eddig még nem sikerült összeszednem a gondolataim vele kapcsolatban. Ne értsétek félre, látom őt, de eddig még nem voltam képes őt papírra, pontosabban monitorra száműzni. Ő itt él a fejemben. És remélem, hogy a Tietekben is fog egy kicsit, ahogy olvassátok a regényt, ahogy megismeritek őt.

Fogadjátok őt olyan szeretettel, mint amilyennel megálmodtam, és szeressétek legalább feleannyira, mint amennyire én rajongok érte.       

Amit igazán szeret:

– a frissen sült kenyér illatát mindennél jobban szereti

– kertészkedni

– eltervezni a kalandjait, térképet bújni

Amitől fél:

– a külseje miatt újabb sérelmek érik

– hogy egyszer majd fel tudja idézni a fiatal korát, és ott nem talál egy izgalmas emléket sem, hogy fiatalként is ugyanolyan jelentéktelen volt, mint amilyen most 

Jade

Aeterna - Sötét szív - Második fejezet

Érdekességek, háttérinformációk - Gingibera és Ezüstváros

Kedves Olvasóim! 

Ma Gingiberáról hoztam egy rövid bemutatót és mellé egy-két érdekességet a learidákról meg Ezüstvárosról.
Csak, hogy könnyebben és gyorsabban teljen a várakozás a következő fejezetig! :)

Gingibera sok mindenben ellentéte Jilliának. Ő csendes, engedelmes, szerény, talán mindhárom túlságosan is. Sosem tart ki igaza mellett, és az elvárások miatt gyakran kényszerül feladni az álmait is. Habár ő a trónörökös, nem vágyik a királynő rangjára. Sokkal inkább szeretne egy nyugodt, csendes életet, kevesebb elvárással és felelősséggel. Tisztában van azzal is, hogy nem lenne jó uralkodó. Nem elég erős hozzá lélekben, és sosem lenne képes olyan kegyetlen tettekre, mint amilyenekre az anyja igen. 

Jilliát oroszlánként védelmezi, úgy érzi, felelősséggel tartozik a húga iránt.

Amit igazán szeret: 

– a mézet minden mennyiségben

– gondolatban előre eljátszani egy-egy beszélgetést. Gyakran utána is sokat agyal, hogy mit kellett volna másképp tenni. A legkedvesebb jelenete, amivel gyakran elképzel, hogy lemond a trónról. 

– repülni – akkor érzi igazán szabadnak magát

Amitől fél:

– hogy egyszer majd királynővé koronázzák

– csalódnia kell azokban, akikbe a bizalmát helyezte

Ezüstvárosról:

A learidák hosszú évezredekkel ezelőtt még egy északi városban, Aqwillonban laktak. Nevének jelentése: Északi fényesség. Magasfüves-rétre csak később vándoroltak el, miután a belső viszályok két csoportra szakították népüket. Akkor még morathok (négyszemű és kecskeszarvú óriások) lakták a rétet. A morathok befogadták őket, és addig, míg az óriások meg nem tértek a fénybe, békességben éltek együtt.

Ezüstvárost ksz.u. (Kettészakadás után) 491-ben alapították – regényben ksz.u. 4891-et írnak. Ifinea, az akkori uralkodónő húga álmodta meg, és építette fel a varázserejével.  

Jade

Aeterna - Sötét szív - Első fejezet

Végre befejeztem a pepecselést! Kitéptem a szöveget a kezemből, nyomtam gyorsan a mentést majd egy bezáró gombot, mielőtt meggondolnám magam, végül megküzdöttem a blogger feltöltőfelületével, de végül ideértem. :) Fogadjátok az első fejezetet olyan szeretettel, mint amilyennel írtam!

Jade

Karakterkép - Jillia

Mielőtt feltölteném az első fejezetet, gondoltam, hozok Nektek egy-két érdekességet a regény szereplőiről vagy épp a világról, amiben játszódik.

Elsőként egy képet szeretnék megmutatni Nektek Jilliáról. Nem saját rajz – azzal még sajnos nem készültem el, igyekszem vele –, de amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy az én Jilliámat ábrázolja. És, bár akad rajta egy-két részlet, ami a főszereplőmre nem igaz – mondjuk nem hosszú és hegyes a füle, mint a képen szereplő elf hölgyeménynek, és jóval sötétebb vörös a haja is (egészen sötét, barnás árnyalatú vöröset képzeljetek el) –, ennek ellenére azonnal beleszerettem a képbe.

Jillia édesanyja a királynő, nővére pedig a trónörökös, így számára már kevés figyelem jut. Igazán tüzes, lobbanékony természetű, amikor csak teheti, az édesanyját és az udvartartást bosszantja. Felületes kapcsolatokat ápol, hogy senkinek se kelljen őszintén kitárulkoznia. Legbelül tele van félelmekkel, bizonytalansággal, de van benne szelídség és önfeláldozás is a gőgösség mellett.  

Amit igazán szeret:

– a frissen szüretelt eper illatát

– meleg kakaóba kalácsot mártogatni

– átölelni egy fa törzsét

Amitől fél:

– a felelősségtől

– és hogy valaki egyszer az álarca mögé lát 

Jade

A kép Sakimichan munkája és innen származik: http://sakimichan.deviantart.com/art/Silent-Glow-295205158 A szerzői jogok őt illetik!

Fülszöveg

Első bejegyzés - Fülszöveg 

Minden kedves idelátogatót, leendő olvasómat tiszta szívvel üdvözlök a világomban! 

 

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy összeszedve nem kevés bátorságot, elétek tárjam a történeteimet, alkotásaimat.

Már gyerekkorom óta az egyik legnagyobb szerelmem az írás. Volt úgy, hogy az elmúlt évek alatt másféle művészetek felé is kacsingattam, ám mindig, kisebb-nagyobb kerülőkkel, de visszatértem a történetszövéshez.    

Az agyam folyton pörög, alkot, szükségem van rá, hogy lefoglaljam különböző kreatív tevékenységekkel (gyöngyékszerek, rajz számítógépen és papíron is, fotózás, ólomüvegezés), de a legnagyobb szenvedélyem mindig is az írás marad. 

Először egy fülszöveget hoztam Nektek az átírás alatt álló fantasy regényemből. Persze sok    

millió más ötlet pihen még a gépemen – azt hiszem, egy élet is kevés lenne, hogy mindet megírjam –, de ez a történet a kedvencem. A hosszú évek alatt, mióta együtt élek ezekkel a szereplőkkel és ezzel a világgal, alaposan a szívemhez nőttek. Szóval, nézzétek el nekem, ha kicsit elfogult és érzelgős vagyok velük kapcsolatban.

Fogadjátok olyan szeretettel őket, mint amilyennel én írtam! 

Jade

A regény címe: Aeterna – Sötét szív

Jillia hercegnő mindig is igazi bajkeverő volt. A királyi udvarban élők sosem kedvelték, pedig legnagyobb titkát még nem is ismerik: hosszú évezredek óta ő az első learida, aki képes ismét varázsolni. Ám felelőtlensége végül elnyeri méltó büntetését, saját épségét és létezésük titkát is veszélyeztetve messzire kerül otthonától. Segítségére nem egy daliás herceg, de még csak nem is egy közrendbeli learida siet, hanem Alfonz, egy félig ember, félig állat testű, csúnya és visszahúzódó teknősbéka.

A világ felbolydult, a Briyedát formáló, ősi erők mozgásba lendülnek, közeledik a végső harc. Testet ölt a Fény szolgája és az Árnyék kiválasztottja is, hogy megküzdjenek a hatalmat jelentő erők birtoklásáért. Jillia a biztonságot nyújtó erdőn kívül az események sodrásába kerül, és rá kell döbbennie, hogy döntéseivel, tetteivel nem csak a saját életére, hanem egész Briyeda sorsára hatással van.    

     

Hazugság, árulás, intrika, valóban ezzel a jár a hatalom? Vagy őszinte elfogadással, szeretettel meg lehet menteni egy egész világot?

Tetteink tesznek minket jókká vagy gonoszakká, nem az, hogy kinek születtünk.